53-2/ Egy év- II rész

  Sokszor elakadtam a bejegyzés írása közben, mert egy történet akkor jó ha van befejezése és az lehetőleg pozitív. De az én történetemnek még nincs vége maximum ezt az egy éves időszakot tekinthetem lezártnak (de nem akarom annak tekinteni, mert nem érzem annak, pont, hogy a közepében vagyok valaminek...) és vonhatok mérleget, hogy honnan hová jutottam el.
  Ha röviden és tömören kéne megfogalmaznom, mit jelentett számomra ez az év az életemben: azt a választ adnám, hogy ez alatt az egy év alatt közelebb kerültem saját magamhoz, mint valaha, magányosabbnak éreztem magamat, mint életem során bármikor, gyengébbnek és ugyanakkor erősebbnek, mint eddig bármikor. Ez a döntés és annak meglépése egy intenzív önismereti tréninget indított el a számomra. És igyekszem erről az oldalról megközelíteni ezt a dolgot.

Egyik ámulatból a másikba

A nehézségek ellenére, amiből akadt bőven, történt sok jó dolog is amikből időről időre merítkezni, töltődni tudtam. Itt van például ez a gyönyörű város, tele hatalmas parkokkal, gyönyörű öblökkel, óceán partokkal. Rengeteg csodás, lenyűgöző helyen jártam most csak pár képet ollózok ide össze, de ezek csak képek, nem adják vissza azt az érzést és energiát amit egy-egy hely áraszt magából.

Lehetetlen egyetlen montázsba sűríteni a sok gyönyörű helyszínt, ahol jártam, ez csak egy kis ízelítő abból az egy évnyi "termésből" amit idáig összegyűlt.

Ausztrál állatvilág:
Útnak indulásomkor és itt is folyamatosan figyelmeztettek, vigyázzak a kígyókkal, cápákkal stb :) Ausztráliában él a föld legtöbb mérges állata, pókok, kígyók, medúzák és a többi... Szerencsére egy fene vaddal sem akadtam össze idáig. 

Ellenben ezekkel a cukiságokkal találkoztam és az külön öröm a számomra, hogy mindegyiküket a szabadban, természetes élő helyükön kaphattam lencse végre:

Coala maci :)

Az előző lakástól kb 15 perc sétányira élnek St Kildán a hullám törő köveknél elbújva :) kora hajnalban és este a naplemente után bújnak elő

Kenguruk :) róluk egyelőre még nincs jobb fotóm :) féltem közel menni hozzájuk :D iszonyat izmosak, gyorsak és nagyok :) ők is naplemente környékén és hajnalban közlekednek

Ő nem tudom ki fia borja, én kígyófejű gyíknak neveztem el :D avagy a lábaskígyó...

"turbékoló" rozellák :) naplementekor iszonyat lármásak, csapatokban repkednek ide-oda és fürtökben lógnak a pálma fákról :)

másik fajta papi :)

kookaburra avagy kacagójancsi :) nevét jellegzetes kacagó hangjáról kapta... amikor hallom nekem az ős erdei orangután hangja ugrik be :D barátságos bátor madár, a kenyeret már annyira nem komázta' miután a gulyáslevesből kapott húst :D

A bárányok hallgatnak bégetnek...

tengeri herkentyűk :)

sirályok, gondolom ilyet már sokan láttatok :D

ez egy másfajta sirály :)

itt is vannak varjak  :)
a denevérek pedig egy kicsit nagyobbacskák' errefelé :) Lehetett volna egy iszonyat jó képem ha épp nálam a kamera és nem az autópályán száguldunk :) ugyan is szürkületkor tartottunk a város irányába, szemben a kivilágított felhő karcolók felettünk pedig egy hatalmas csapat denevér repült át szintén a city felé... mintha a Batman film díszleteibe csöppentünk volna :)

haluci-haluci 1 :)

haluci -haluci 2 :)

 Szóval sok érdekeset és szépet láttam :)

Amikor a legnehezebb a távolság

Voltak nagyon nehéz pillanatok is, kint létem alatt elveszítettem a nagymamámat. Nehéz volt elfogadni a tényt, hogy nem tudok hazamenni a temetésére, így a magam módján kellett elbúcsúznom tőle. Bár igazán talán csak akkor fog tudatosulni  bennem, hogy már nincs többé, amikor hazalátogatok. Pár napra rá vele álmodtam és álmomban meglepődve tapasztaltam, hogy él és virul, át tudtam ölelni- talán így búcsúzott el tőlem. :)

Egy régi közös kép az én Pipimamámmal :)

Az elmúlt egy hónapban kijutott bőven az izgalmakból is. Két közeli család tagom került kórházba és esett át életmentő műtéten. Csak e-mailen és skypon keresztül tudtam információhoz jutni az állapotukkal kapcsolatban, ami az idő eltolódás miatt néha nehézkes volt. Amikor kaptam egy kis videó üzenetet, amin apukám viccelődött a kórház kertjében az nagyon jó és megnyugtató érzés volt. :)

 Az sem egyszerű amikor te vagy rosszul... a megérkezést követően az első hónapban volt egy nap, amikor bepánikoltam. Iszonyatosan rosszul lettem, egyedül voltam "otthon" a telefonig sem nagyon tudtam elkúszni. miközben fetrengtem a fájdalomtól azon gondolkodtam, hogy miért kell épp itt, épp most ezt átélnem. Bár két emberhez is tudtam fordulni vész helyzet esetén, mégis nagyon magányosnak éreztem magam, Konkrét halál félelmem volt és azon pörögtem, hogy nem akarok itt lenni, és hogy lehettem ekkora barom, hogy belevágtam ebbe az egészbe. De szerencsére másnapra jobban lettem, az mély érzés, amit akkor átéltem viszont sokáig bennem maradt.

Karrier

Erről még nem sokat tudok-akarok írni :) Annyit elárulok, hogy egy tánc iskolát sikerült elindítanom, salsát tanítok, egyelőre csak a helyi Magyaroknak, ha a nyelvel előrébb leszek szeretném nagyobban is csinálni :)

itt találtok infót és képeket :) : http://blackcatsalsa.blogspot.com.au/p/photos.htm

 Azóta a Korona Csárdában már zsűriztünk egy amatőr táncversenyt és fel is léptünk, majd megpróbálom feltenni a videót is.

Hivatásomat tekintve végzett fényképész vagyok otthon már jó pár évnyi gyakorlatot szereztem mielőtt ide kijöttem ( több mint 10 éve fotózom ebből az utóbbi 5-6 évben hivatás szerűen) De az otthon elért eredményeket, díjakat, sikereimet itt nem nézik, az ausztráloknak csak az számít, itt mit tettél le az asztalra, így elindulni és bejutni bizonyos körökbe, nem egyszerű, de nem adom fel, van jó pár tervem az egyik csak sikerül idővel. :) Na meg ott van az a fránya angol is, amit még erőteljesen fejlesztenem kell. A St Kildai lakást, ahol előzőleg laktunk egy Lengyel pasas vette meg, nagyon kedves figura, próbál nekem segíteni és rajta keresztül jövő hónaptól egy Ausztrál nő fog segíteni az angolban :) Ennek ellenére azért volt már pár munkám amit kézzel lábbal sikerült megoldanom :)

Szóval elindulni nem könnyű, az ideérkező emberek többsége egészen mással foglalkozik, mint előtte. A már régebb óta itt élők azt mondják minimum 3 év kell ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok.

"Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk." /Szilvási Lajos

53-1/ Egy év- I rész

Ma pontosan egy éve vagyok a hazámtól, családomtól, barátaimtól távol a Föld másik felén. Ebben a bejegyzésében szeretném összefoglalni az érzéseimet gondolataimat ezzel kapcsolatban és röviden vázolni milyen meglépni egy ekkora lépést, milyen érzelmi fázisokon megy keresztül az ember, mi  mindennel kell megküzdenie. (két részre bontom mert nem lesz rövid :) )

Előszó

Nem volt könnyű megírnom ezt a posztot. Nehéz volt úgy írni, hogy ne legyen túl személyes, hiszen nem csak a közvetlen környezetemnek és barátaimnak szól, de arra is figyelnem kellett, hogy ne legyen túl tárgyilagos és személytelen, hiszen azt szeretném, ha ez a bejegyzés elmesélné, éreztetné azt, milyen változásokkal, érzelmi állapotokkal kell szembe néznie annak, aki egy ekkora ugrásra vállalkozik.

I RÉSZ:

Búcsú és indulás

Otthonról az embernek még nem sok fogalma van, mit is jelent elköltözni a világ másik felére, egy idegen helyre, számunkra idegen kultúrába. Én is csak az internet segítségével próbáltam tájékozódni. Képeket kerestem, a google maps segítségével virtuális sétát tetem az utcákon, mások blog bejegyzéseit olvasgattam chat-eltem egy barátommal aki már 6 éve itt élt és próbáltam elképzelni-átérezni, milyen is lehet itt kint az élet. Ebben a fázisban az ember tele van kíváncsisággal, lelkesedéssel, várakozással. Igazán fel sem fogtam, hogy mire készülök, talán az utolsó otthon töltött éjjelen döbbentem rá, hogy milyen sokáig nem fogok a saját ágyamban aludni, milyen sokáig nem fogom látni a szüleimet, rokonaimat, barátaimat. De nem sok időm volt ezen merengeni, mert 20 kg-nyi csomagba kellett sűríteni az életemet és 28 és fél órás repülőút állt még előttem.

Reggel indulásnál, mikor elbúcsúztam a szüleimtől a fejemben ott volt a gondolat, hogy nagyon sokáig nem látom majd őket és nem tudom megpuszilni, átölelni őket, de valahogy még is olyan érzés volt, mintha csak pár hétre mennék nyaralni. Egy barátom, aki itt él, azt tanácsolta, hogy vigyek elég meleg holmit, mert a téli hónapok hidegek főleg augusztus. (fordítva vannak az évszakok én épp nyárból érkeztem a télbe) Így is tettem és felkészültem a nagy hőmérsékletbeli különbségre.(az egyik reptéren meg is kérdezték tőlünk, hogy az Északi sarkra készülünk-e ? :D )  A gép 2011 június 20-án este szállt le. De kilépve a reptér ajtaján kellemes langyos szellő csapott meg... ez lenne az a nagy téli hideg? Minden relatív, az, aki 6 éve itt él,  már az itteni viszonyokhoz méri a dolgokat.  Persze azért én is épp eleget fagyoskodtam az egy év alatt... itt ugyan nincsen -20 fok, hó sem, ritka ha télen éjszaka 0 fok alá megy a hőmérséklet, de a szigeteletlen "papundekli" házak és sok helyen a normális fűtés hiánya miatt, nagyon át tud fagyni az ember. Mert ha a hűvös, szeles, nyirkos téli napon az utcáról belépsz valahová, nem tudsz kellőképpen átmelegedni... amilyen idő kint olyan idő bent...

Megérkezés... 
Emlékszem az első útra a szállásunkhoz, csak bámultam ki az ablakon, bár sötét volt, de azért az feltűnt, hogy rengeteg a pálma fa, a termő, narancs, citrom és lime fa a kertekben és annak ellenére hogy tél van rengeteg a zöld lomb koronás fa, bokor.

Pálmafák :)
Egy év után is romantikával tekintek rájuk és bámulom őket, ahogy a szél táncoltatja a leveleiket. Ez valahogy még nem vált hétköznapivá a számomra. Az első pár hónapban kifejezetten áhítattal töltött el a látványuk. Lehet érte kinevetni :),  de  közép európaikén ehhez az ember egzotikumot és kellemes érzéseket csatol.

 

Az sokat jelentett, hogy volt, aki kijöjjön a reptérre elénk és fogadjon. Vojával egy cégnél dolgoztunk még otthon és valamennyire egy kis kapcsot jelentett a hazám és e között a távoli, idegen hely között. A szállodába érve, amint letettük a csomagokat nagy csend vett körül. Talán akkor döbbentem rá igazán, mennyire távol vagyok minden megszokottól és hogy mekkora lépés ez valójában, nagyon ijesztő érzés volt. Legszívesebben szaladtam volna haza, pedig a neheze még csak ezután kezdődött.

Másnap Voja felajánlotta, hogy kocsival megmutatja a várost. A melbournei időjárás be is mutatkozott St Kilda felé leszakadt az ég, heves szél kíséretében. Furcsa, hogy a város ezen része mennyire más hangulatot sugárzott és mennyire más érzéseket keltett bennem akkor, mint most, vagy mikor oda költöztünk.

Félelem és elszigeteltség érzése

Az első egy-két hónapban nagyon elszigetelve és bezárva éreztem magam. Egy szállodában laktunk Ivanhoe-ban.  Én akkor még egyáltalán nem beszéltem angolul (értsd: egy kukkot sem) csak egy két szót tudtam, ami innen onnan ragadt rám az évek során. Féltem kilépni az utcára, féltem közlekedni egyedül, minden új és ismeretlen volt, egy olyan közegben, ahol senkit sem értettem és akkor még senkivel sem tudtam volna megértetni magam. Még nem volt munkám, nem voltak itteni ismerőseim. Iszonyatos erővel tört rám a honvágy, nagyon hiányzott a megszokott kis életem, környezetem, családom, barátaim, ismerőseim. Hiányzott a tánc a zene és az internet is. Alig volt kapcsolatom a külvilággal és a hazámmal.

Hiány

"Talán csak a távolság mutatja meg, mennyire hiányozhat valami. Talán messzire kell utazni, hogy kiderüljön, milyen becses is az a hely, ahonnan elindultunk."/ Jodi Lynn Picoult

...itt nem csak a környezet, az illatok, ételek, az utcák, emberek, és a kultúra más. Nem ezek azok a dolgok, amik igazán a szívedbe markolnak, hanem az az érzés, amikor azt érzed, a szeretteid nincsenek melletted, a barátaid nincsenek veled, ez sokszor nagyon erősen tör rá az emberre. Például, amikor rendelkezel szabadidővel és ösztönösen az ugrik be, hogy de jó lenne egy kávé vagy desszert mellett beszélgetni a barátaiddal, akikkel van közös történeted, múltad, élményeid. Elmenni táncolni a megszokott tánc partnereiddel, vagy együtt ebédelni a szüleiddel, családoddal. Ezek azok a pillanatok, amikor rádöbbensz, mennyire egyedül vagy és mi az, ami igazán fontos az életben! Család! Barátok! És az a szeretet, amit tőlük kapsz és nekik adhatsz. Az a biztonság érzet, ami ezzel együtt jár. Az az érzés, hogy van, aki meghallgat és érti  is, hogy miről beszélsz. Ismer téged, a szokásaidat, érzéseidet.

Itt  a mozi vagy színház élménye sincsen úgy meg még akkor sem ha beszéled a nyelvet. Lehet hogy sok dolog szebb, jobb vagy épp csodálatot vált ki belőled, de még is idegen a számodra.

Hiánypótlás

"Ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik. /Herman Hesse"

Miután rádöbben az ember a fent leírtakra próbálja pótolni a hiány érzetét. Igyekszik tartani a kapcsolatot az otthon maradtakkal, de ez sokszor nehézkes az idő eltolódás miatt és amiatt, hogy bizonyos dolgokat ők nem tudnak átérezni. Próbálnak megérteni, de az, hogy min mész keresztül azt csak az tudja, aki átesett ugyan ezen. És sokszor az is közre játszik, hogy új barátokat, élményeket keres az ember, hogy megpróbálja itt felépíteni azt, amit otthon születése óta természetesnek vett. Ez sok időbe és energiába telik, és sokszor ezt is nehezen értik meg az otthoniak, csak azt veszik észre, hogy kevesebbet jelentkezel és ha igen a negatívumokról nem nagyon akarsz beszélni, és hallani sem. Esetleg még rosszul is esik nekik, hogy mások felé fordulsz, pedig nem tehetsz mást, ha itt csökkenteni szeretnéd a honvágyad és megpróbálni a körülményekhez képest jobban érezni magad. 

Egy kis otthoni

 Az ember keresi az ismerős dolgokat, például próbálja megtalálni a boltban, a piacon azokat az alapanyagokat, amiből otthoni ízeket tud varázsolni. Egy két mellényúlás után megtanulja az ember mi ehető a számára és mi az ami nem. Például megőrülök attól hogy a legtöbb finom dolgot elcseszik azzal, hogy ecetet borítanak bele... pl a majonézt, vagy ott van az ecetes csipsz - az ember gyanútlanul beleharap... elképzeli ahogy a krumpli édes íze szétolvad a szájában, aztán éri a sokk és rohan a szemeteshez, hogy köpjön egyet...

Az itteni IKEA-ban járva nem értettem, miért van ennyire tele emberekkel, de talán tudom a választ... mert az a bevándoroló, akinek a hazájában szintén van, az egy séta erejéig otthon érzi magát :D 

Nyitni

Az, hogy elkezdtem iskolába járni és megismerni a nyelvet, találkoztam rengeteg eddig számomra idegen kultúrából érkező emberrel sokkal nyitottabbá tett. Az az érzés, hogy más is küszködik a nyelvel, más is  nyökög "beszél"  az én szintemen és még, ha kézzel lábbal is de megértjük egymást, jó érzést keltett bennem. Rengeteg pozitív érzéssel töltődtem fel ez alatt az idő alatt és rengeteg barátság alakult ki a világ megannyi tájáról érkező emberekkel. 

A legtöbb diák Ázsiából érkezik. Ha az ember sok időt tölt velük lassan megtanulja, hogyan tudja megkülönböztetni, ki honnan jött (Kína, Japán, Taiwan, Korea, Thaiföld) :) Az akcentusuk borzalmas, de ehhez is hozz lehet szokni. Én például jobban, könnyebben megértem őket a kevésnek mondható nyelvtudásommal, mint az aki remekül beszél angolul de nem szokott hozzá a kiejtésükhöz :)

Az Ázsiaiaknak általában kerek fejük van széles pofacsontuk, ezért az én keskeny hosszúkás arcom nagyon népszerű volt a körükben :D Néha már-már filmsztárnak éreztem magam, amikor mindenki velem akart közös képet :) Rengeteg pozitív bókot kaptam :) fiúktól lányoktól egyaránt. Minden nap kaptam egy-egy kedves megjegyzést, dicséretet. Ez akkor ott iszonyatosan jól esett és sok erőt adott.

 

Némelyik kapcsolat csak rövidebb felszínesebb, de akad olyan, ami talán sokáig megmaradhat. Amellett, hogy rengeteg élmény ért és a 99%-a pozitív volt, nem mindig volt könnyű, mikor egy -egy új ismeretség megszakadt, mert az emberek jelentős része csak pár hónapra érkezik ide, nyelvet tanulni és utána megy vissza a saját hazájába. Az internet segítségével lehet továbbra is tartani a kapcsolatot de ez nem mindig könnyű. 

jobbról: aki még nem ismerne fel :D én, középen: Loreto (Chile) Megumi (Japán) / Loretoval nagyon jóban voltam sok dologról tudtunk beszélgetni és mielőtt elment az itt élő családját is megismerhettem (következő kép) Megumi pedig egy édes, vicces, vagány japán lány, nagyon sokat nevettünk :)

Családi BBQ party Loretoéknál :)

 Az oktatási módszer itt egész más, mint ami otthon megszokott. Itt nem azt nézik, mi az amit nem tudsz, hanem azt mi az amit igen. Jutalmazó rendszer van. Végig jó érzésed van,  ez motiválja és viszi előre az embert. Ebben otthon sokat lehetne még fejlődni és nem csak a nyelv tanítása terén. 

Jobbról-balra: Renan (Brazilia), Sandra (Columbia), Natthaya (Thaiföld) Középen: az egyik legjobb tanárom Daniel (Ausztrál) bal oldalon pedig: Tarn /Manassavee (Thaiföld) és én :)

St Kildai strandolás/ balról: Paulina (Chile), én :), Renan (Brasil) Augusto (Mexico) Jozeless (Colombia)

Népszerű időtöltés, BBQ a tengerparton vagy a parkokban :) Lépten nyomon kialakított helyek vannak, elektromosan működő tűzhelyekkel, amik ingyenesen használhatóak,  és mindenki takarít maga után. (Willienstown/2011 November)

Az Egyszóval az iskolától nagyon sokat kaptam! Azt az élményt hogy van olyan módszer amivel hatékonyan és szórakoztatóan lehet nyelvet tanulni, miközben más kultúrákat embereket ismersz meg, barátokat szerzel.

Fordított világ

 Az már első nap feltűnik az embernek, hogy itt minden fordítva működik erről már posztoltam régebben: Furcsaságok ideát címmel, de nem csak a minden napi használati eszközök működése és a közlekedés más itt...

Tolerancia, elfogadás, segítő készség, mosoly

Már az első héten érezhető volt a mentalitásbeli különbség az itt élő emberek és az otthoniak között. Az emberek többsége itt mosolyog a másikra. Ha felszállsz egy járműre itt kellemes légkörbe érkezel. Az emberek udvariasak előzékenyek. Nem egyszer adták át a helyet nekem férfiak, ez otthon még egyszer sem fordult elő. Ha valaki véletlenül rá lép a lábadra a tömegben, akkor elnézést kér és ha te lépsz rá valakiére nem fog csúnyán rád nézni, hogy mit képzelsz, hanem mosolyogva fogadja az elnézés kérésedet és megbocsát :) Persze itt is vannak idióta barmok, de lényegesen kevesebb a konfliktus és kellemesebb a környezet.

Folyt köv...

52/ Egy pár utcai fotó máról...

51/ Apollo Bay téli arca

A hétvégét Apollo Bay-en töltöttem. Az időjárás csak szombaton kedvezett, de akkor viszont gyönyörű fények voltak a fotózáshoz. Íme néhány kép, hogy fest télen az óceánpart :)